I. Leplét bár váltva öltse, vesse: Az én világom nincs már messze. Az én világom el fog jönni: Hajnaltalan csodás világ lesz, Az éj sohsem fog elköszönni... Egére nem lesz csillag hintve, Én leszek minden gyöngye, kincse, Én leszek célja, üdve, átka És mégis ez lesz legjobb, legszebb: Minden világoknak világa... Akkor már nem lesz semmi multam, Feltámadok, bár el se multam, Reménykedem, bár mit se várok, Elzúghatnak mögöttem békén A többi napderûs világok... Nem törtetek célra, titokra, Nem lesz szükségem asszonyokra, Nem keresem, aki megértett, Én leszek a szent különélet, A hazug fények megvetõje, A nagy sötétség, szent sötétség Tapadó, bárgyu szeretõje. Köröttem nem lesz semmi kétség, Csak nagy sötétség, szent sötétség... ...Az éjszakában állva, fázva Várlak, szerelmetes világom, Minden világoknak világa... II. ...Fény ad színt a darabka kõnek, Fény ad színt minden agyvelõnek. A fény teremtett, fény teremt Fejet zsibbasztó végtelent S egyetlen egy kis, balga órát, Amelyben nyíló tubarózsák Vad illatába olvadunk... A fénytõl élünk s fény vagyunk... ...Hejh, temetõ! Valamikor még Nap volt a lelkem, fény az álma S íme, most a nagy világosság Kerget belé az éjszakába... ...Légy áldott, legvalóbb legenda S a szent fény, mely most visszahoz; Az... az! A sötét volt az elsõ, Fényt sohse látott szent kaosz. A nincs volt az elsõ igazság, Önmagátszülte szent erény, A tagadás az elsõ isten S elsõ hazugság volt a fény. Színben pompázik, hazug álmok, Gyötrõdõ gondok gondozója, Hogy káprázón agyamba szállott: Elkárhozás volt az az óra... Azóta nincs már semmi új fény, Nem érzek semmi meleget, Sóvárgom a nagy éjszakákba, Várom a barna felleget, Multát a színnek, fénynek, vágynak, Borultát a nagy éjszakának... III. Hullj, hullj az asztalomra, Nyárnak hulló virága, Vadgesztenyék virága... Ott a bokroknak alján Csiklandott lány kacajja, Párzó, bujálkodó vágy Gyalázza meg az estét, Az édes nyári estét... Majd lesz est még sötétebb, Lehull a nyár virága, A gesztenyék virága. Köd fekszi meg a bokrot, Hideg lesz majd az este S elmulnak a szerelmek... Hullj, hullj az asztalomra: Szeretem a virágot, Az elmuló virágot. Ilyen szép nyári estén Nagy oktondin kiporzik S lehull az asztalomra... Az a ficánkoló lány, Ott a bokroknak alján Fázódva jár a ködbe', Ha jön sötétebb este S elmulnak a szerelmek... Nem hull majd asztalomra Vadgesztenyék virága S az õszi csöndes esten Én maradok meg itt csak... Begázolok a ködbe, A sötét, lomha ködbe, Átgázolom a bokrot, A száraz, árva bokrot S bekiáltom a csöndbe: Az édes, szörnyû csöndbe: Elmultak a virágok, Elmultak a leányok: Én itt vagyok, maradtam És úr vagyok a csönden.