Minden fiatal asszony csinos. És annyi hatalma mindegyiknek van, hogy mint Rosabelwerde-tündér, kivirágoztassa a száraz fapálcát.

Figyelj és főként higgy el mindent.

Tom sok bolondot csinált életében. De valamennyi közt az első volt a legnagyobb. Az, hogy megszületett. Először is az időt hibázta el. Olyankor jött, amikor a famíliája még úr volt és így éppen suhancnak kellett lennie, amikor a família egyszerre csak úgy megdermedt, tehetetlenné, mozdulatlanná vált. Akárcsak a fagypont alá hűlt víz egyszerre megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. - Sok minden van így. Úgy, hogy amikor tulajdonképpen már megvannak a bajok, még sokáig el lehet húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy mindig akad ember, aki durván nyúl a keze ügyébe eső dolgokhoz. - Tom addig úgy volt, mint aki valami magas szikláról néz le a tó tükrébe. Amíg a víz csendes, addig nincs baj és addig tisztán látja önmagát. De ha a víz tükre megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert egyik hullámban így látja önmagát, a másikban meg amúgy. És akkor vagy lezuhan vagy elsiet onnét és többé nem mer szembenézni önmagával. Az pedig már nagy baj.

Tom egyedül maradt az özvegy édesanyjával. A testvérei elszéledtek és boldogultak, csak ez a szegény, tökéletlen gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. - Volt egy öccse, az meghalt. Ő legalább meg tudott halni. De ő annyira szerencsétlen volt, hogy sem élni, sem meghalni nem tudott.

Az anyja úgy szerette, mintha ő lett volna az egyetlen fia. Eltűrt tőle minden otrombaságot és ráhagyott minden kalandos, lehetetlen álmot. Ez volt a baj. A tökéletlen, vitézkedő emberkék, ha komolyan veszi valaki a hánykolódásukat, úgy járnak, mint a makacs kölyök, aki ordít, ha nem hagyják egyedül úszni. És amikor végre engedik, beúszik jó messzire és csak akkor érzi, hogy vagy el kell merülnie, vagy vissza kell szégyenszemre vergődnie. Még jó, ha az is sikerül. Tom egyszer megismerkedett egy leánnyal, aki később aztán a felesége lett. De persze a porhanyó, önmagával soha tisztában nem levő fiú bután, minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongy formák kedvéért, hetykén letagadta, hogy szerelmes a leányba. Tetszett neki, ha úgy fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmét ő utána. - Hanem Tom sem ebben, sem egyéb efféle kis aljasságában nem volt soha egyetlen szemernyi gonoszság sem.

Persze, te csak úgy tudnád elképzelni, hogy Tom, ha korrekt, jó fiú lett volna, egy este odaállt volna az anyja elé és a becsületességtől reszkető hangon azt mondta volna:

- Anyám, én szeretlek téged, de a leányt is szeretem, tehát elveszem. De téged továbbra is szeretendlek, óh!

Ugye te is ezt mondtad volna?

Nem is volt becsületes gyerek Tom, annyi szent. Még ha akart volna, sem tudott volna az lenni, mert nem volt benne egyetlen szikrányi erő sem. Ha az anyja valamelyik este szemrehányást tett neki, hogy már mást szeret, Tom - nagy gyengeségében - azonnal megtagadta a menyasszonyát. De ha másnap a menyasszonya megcsókolta az ajkát: rájött, hogy csak őt szereti és hogy az egész világot képes lenne elrúgni magától miatta. És akkor az egész világgal együtt megtagadta az édesanyját is. Aztán éjjelenként - akár így volt, akár amúgy - sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni a két szeretet acélszorításából. - Hidd el, hogy nincs rettenetesebb zsarnokság a szeretetnél. Gyötrelmes szenvedés, ha valakit kénytelenek vagyunk szeretni. - Így vergődött Tom. Az ilyesmit aztán gyorsan megtudják az emberek. Észreveszik. Kiszagolják. Eleinte sajnálták, de mivel a szánalom utóbb megrothad és megvetéssé savanyodik, Tomtól is kezdtek elfordulni. Eközben elvette a lányt és elszakadt az anyjától.

Tom összekerült az asszonnyal, akibe betegesen szerelmes volt. Az asszony kezén valami kis barna anyajegy volt és Tom mindig azt csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az asszonnyal és lassú pusztulásában, kapkodásában lassanként elherdálta minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott, csak ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot, otrombaságot művelt az asszonnyal szemben, annál őrjöngőbben szerette, imádta azt. Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy van is, az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt letagadnia, hogy vadul lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen vég nélkül szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, akkor sem képes olyasmit találni, felfedezni az asszonyban, amibe belefojthatná a szerelmét. És egyre tisztábban érzete, hogy romlásba viszi a kis foltoskezű őrangyalát. Meg is mondta ezt neki, de hiába. Az asszony csak szerette és ápolgatta. A fiú lelkében egyre erősebb gyűlölet ébredt az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat így rendezte. Olyan kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes ember, akinek megmondanák, hogy családja érdekében ne köhögjön egy óra hosszáig és aki az utolsó percben elköhögné magát. Aztán rámondanák, hogy könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélegzetet, nem is köhögött volna. - Egyszer, a fiú névnapján, az asszony odatett az asztalra, a férje szalvétájára három szál tubarózsát. Többre nem telt. Meg kell említenem, hogy ezen a reggelen éppen otromba volt az asszonnyal. Hanem amikor a tubarózsákat meglátta, elszorult a torka. És ez a szorongás nem is múlt el, hanem egyre erősebb lett. Tom többször utánanézett a dolognak, de csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak szorongatja valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri őt. Amíg aztán egyik esős őszi reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és nem szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de hasztalan. Mindig gondosan elrejtette a gallérja alá. Későbben valahogyan megszokta és akkor meg éppen nem szólt már az asszonynak.

Egy kemény, otromba vaskarika képződött a nyaka körül. És amikor a vaskarika a nyaka köré hurkolódott, attól fogva végtelen, enyészetes szomorúság fogta el. Nem az a ringy-rongy, múlékony kis szomorúság, amelyiknek valami vidámabb pillanat ki tudja tekerni a nyakát, hanem az ős-szomorúság, amit még az anyaméhből hoz magával az ember. Ami voltaképpen még Ádámnak az elveszett paradicsom miatt érzett rettenetes szomorúságának egy paránya. Az az ijedező, szívpusztító szomorúság, amelyiket a komisz sarlatán, az idő sem tud lehazudni, mert az idő sem tudja megadni a módot arra, hogy a szomorú ember úgy szerethesse azt, akit szeret, ahogyan azt szeretni szeretné. Hogy felültethetné valami rettenetesen magas trónusra és ő ott ülhetne a lába előtt.

Mégis, hátha idővel, valami szerencsés véletlen...? Ugyan! Hisz a szomorú embertől fél a szerencse…

A szomorú ember nem azért szomorú, mert a lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak a tervei csak álmok, mivel ő szomorú. Mi az az ős-szomorúság? Az ős-szomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt kisgyerek, aki mindig ott tipeg az ember mellett és mondogatja:

- Apa, gyere velem játszani!

És az illető nem mehet vele.

Az ős-szomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember szeretne felsiklani, hogy ott fent összeéghessen. És amelyik akkor a szemébe vigyorog az illetőnek és eltűnik.

Tom szomorú volt. Az ős-szomorúság ült a nyakán. De a fiú emberi mivolta automatikusan tiltakozott a szomorúság pusztítása ellen. Addig csavargatta, gyötörte az agyvelejét, amíg rájött a segítségre. Amíg kitalálta az orvosságot. Véletlenség volt az egész, de a véletlenségben ne higgy. Mindenkivel történik naponként száz váratlan dolog is, csakhogy az egyik nyakoncsípi azt, ami eléje pottyan: ez a szerencsés ember. A másik meg kitátja a száját. Ez a szerencsétlen ember. A fiú egy este, amikor minden cél és ok nélkül, a régi fiókokat rendezgette, valami ősrégi, fekete fapálcát talált. Sokáig tűnődött: mi is az? És végre rájött, hogy valami gyerekjáték-skatulyából való bűvészpálca, amit még az apjától kapott... Az apja!? Hja, az apja!... Tom előtt egyszerre kétfelé nyílt a világ és ő nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem belenézett egyenesen a nyílásba, ahol ott látta önmagát és a meghalt apját, meg a meghalt - fiatalságát. Micsoda változások voltak ezek! Mert tudod, Tom valaha úr volt. Valaha még az volt, akinek született; akkor még nyoma sem volt lelkében a szomorúságnak. El tudod képzelni, ezt a rémes viszontlátást ott a nyíláson keresztül?

Tom gyötrelmes sietséggel, rajongással belerejtette a pálcát a zsebébe. Éjjel meg a vánkosa alá tette. És az első éjszakán csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas és kegyes úr volt amellett a kék tenger mellett, ahol akkor lakott, mikor még apja is élt. Olyan úr volt, amilyennek indult, de amilyenné soha sem tudott lenni. És ez így ment éjszakáról éjszakára. Reggelenként azonban mindent tönkretett a vaskarika, amit a fiú mindig ott érzett a nyakán.

Hanem egy reggelen különös dolog történt.

A fiú már hajnalban felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár a levelek közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt mellette. A fiú nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Aztán megint a napfényt, meg újra az asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, amit a vaskarika okozott. Az megint ott volt a nyakán. A fiúnak könnybe lábadt a szeme, de aztán elővette a kis bűvészpálcát és nézegette. És egyszer csak hogy, hogy nem, véletlenül megérintette vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban lepattant a nyakáról. Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és szívta, ette a levegőt, a napfényt. És a szegény, tökéletlen kölyök elfelejtette, hogy csak meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony. Elfelejtett mindent. Őrült sebességgel visszaröppent a zafír-kék tenger partjára, ahol már várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát elcsalja a búzaföldeken keresztül, be a faluba egy pohár borra, amint szokták. És a fák haragoszöld koronájából égőszemű leányok integettek a fiú felé, aki valamennyit megismerte. És csodás, ismeretlen dallamok is keltek és belebújtak a fiú szívébe.

Csodálatos dolgok ezek. Valóban...

Lesznek még csodálatosabbak is. Mert ezután Tom minden reggel lepattantotta a vaskarikát a bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a dolog. Mert egyik hajnalon véletlenül felébredt az asszony és meglátta a pálcát a férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a kezébe, az apró, foltos kis kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte:

- Mi ez a pálcika?

A fiú elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése is elállt, mert látta, hogy a pálcából csodaszép, illatos tubarózsa fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól kapott a névnapjára. A pálcika varázserejének vége volt. A fiúval pedig az történt, hogy a szíve összeroppant, pozdorjává törött. Megcsókolta a felesége kezét és aztán - meghalt.

Meghalt…

De az asszony nem maradt özvegyen. Nem.

Mindezt onnét tudom, hogy én vagyok az a fiú…