Immáron meggyötörve, megtörve, s még tizenkét év után is változatlanul őrízve a szerelmedet, megszegem esküm, s mindent, mi velem történt bevallok neked. Ez az egyetlen és utolsó bizonyíték. Te döntöd el, hogy hagyod a büszkeséget felülkerekedni magadban, vagy engedsz, s végigolvasod vallomásom.

Ma van a napja hogy tizenkét évvel ezelőtt először találkoztunk. Akkor tudtam, hogy azok után senkit sem szerethetek jobban rajtad kívül, s te is így éreztél, tudom jól. Emlékszem, hogy elvittél Neaphule-be a Birtokunkról. Még mindig érzem a nyári szellőt és a napsugarak melegét bőrömön, érzem, ahogy átölelem derekadat a lovon ülve. Akkor még csak tizenhat esztendős voltam. Te tizenkilenc.                       

Kishitű voltál! Hogyan gondolhattad, hogy valaha is megtagadtam volna szerelmedet, felettébb kockázatos, éjszakai házasságunk -amiről csak három ember tudott: te, a pap, és én- s gyermekünk születése után?

Mikor el kellett hagynod Franciahont, engem anyámék, akiknek soha többé nem tudok megbocsájtani, kolostorba küldtek, mert kiderült hogy állapotos vagyok... Tőled. Senki sem hitte el nekem, hogy mi már házasok vagyunk. Isten nem hagyhatta volna hogy ez történjen! Mindketten hűen szolgáltuk, s semmi bűnöset nem követtünk el ellene, talán csak azt, hogy egymást jobban szerettük, mint bárkit a világon.
 

A pap aki az egyetlen olyan ember volt, aki fel tudta volna mutatni hiteles házasságunkról a bizonyítékot, meghalt még mielőtt a kolostorba küldtek volna. S ott kellett megszülnöm gyermekünket, a kolostorban, száműzetésem helyén. Egy kisfiút, kit te ajándékoztál nekem. Istenem... Annyira gyönyörű volt! Tudtam, hogy ennél a gyermeknél nagyobb örömet, boldogságot senki nem ajándékozhatott volna nekem rajtad kívül. Tudtam, hogy ő majd örökre összeköti életünket. S lám... Mi lett mindebből... Rólad neveztem el. Guccio... Drága Guccio! Nem tudhatod milyen szívettépő fájdalmak következtek ezután!         

Az a szívtelen kolostorvezető asszony engem kényszerített arra, hogy Klemencia királyné gyengélkedő újszülött gyermekét tápláljam, mert a királynő nagybeteg. Hiába ellenkeztem Guccio, hiába! Kénytelen voltam hát engedni, másképp elvették volna tőlem gyermekünket.

Amikor az úrnő gyermekét a sajátunk mellett már hetedik napja tápláltam, eljött a keresztelő napja, de mivel a kiskirály gyengélkedett, nem akarták sok ember előtt felmutatni, így az én kis Gucciomat vitték keresztelni a trónörökös helyett.

Guccio! A gyermekünk halott! Mélyen perzselő fájdalommal a szívemben kell élnem, ezzel a tudattal! A gyermekünket meggyilkolták a keresztelőn! Megmérgezték! Nem neki kellett volna meghalnia! Ő ártatlan volt! Alávaló romlott gazemberek Guccio! Meg akartam ölni magam, nem akartam már élni! Anyira fáj! Ez egy soha el nem múló fájdalom! Éjszakánként egy kisgyermekkel álmodni, már tizedik éve, aki a tiéd, de már nem él! Még mindig tisztán emlékszem üveges szemeire, elfeketedett arcocskájára... Szörnyű volt! Erről az egészről csak két ember tudott: a kolostorvezető asszony, és a férje.                                                                                                                                                                                 

Arra kényszerítettek, hogy esküdjek meg a Szent Bibliára, hogy ezt örökre titokban tartom, és megtagadlak téged, akit annyira szeretek még így kilenc év után is. Ígyhát egy kés pengéjével a nyakamon meg kellett írnom neked azt az annyira végzetes levelet. A gyermekünk, akiről azt gondoltam, hogy összeköti éleünket, meghalt, így minden reményem elveszett. Annyi fájó emlék... Annyi szertefoszlott álom...                                                                                                                                                   

 A kiskirályt, I. Jánost, nekem kellett felnevelnem, otthon a Cressay Birtokon. Mindenki úgy tudta, hogy ő a gyermekünk. Megaláztatások sora következett hét kemény éven keresztül. A lelkemre nehezedő titok napról napra egyre csak jobban megőrjített.                                                                                               

S tudtam, hogy egyszer eljössz a sajátodnak hitt gyermekért, s magaddal viszed. Eljöttél... Mikor a fiúcska hét esztendős volt. Akkor lehetőségem lett volna, hogy mindent bevalljak neked, és talán boldogan élhettünk volna tovább. Mert tudom, megbocsájtottál volna, hisz semmit nem is követtem el.   

De én gyáva voltam... Túl gyáva! Fel kellett készülnöm. Annyiszor végiggondoltam, hogy mit teszek majd, ha ott állsz az ajtóban, s kéred, hogy mindent visszavonjak, hogy boldogan éljünk tovább, hogy ott folytathassuk, ahol elkezdtük. Annyi lehetőséget végiggondoltam hét év alatt. S tessék. Mikor eljött a pillanat, én megfutamodtam. Csak a gyermekkel találkozhattál, de hittem, hogy maradsz még, s majd másnap mindent elmondok. Csak fel kellett készülnöm. De te túl gyorsan itthagytál, s magaddal vitted az ifjú királyt, azzal a tudattal, hogy ő a fiad. Ennek már tíz éve... Három éve semmit nem tudok arról az életről, akit én neveltem fel, s bár nem a sajátom, úgy szerettem, mintha az lenne.                                       

Tudod... Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű, fájdalmas évek kísérnek el halálomig. De már vége. Vége ennek a szenvedésnek, s ki tudja hány napom maradt még hátra.