Az alábbiakban barokk körmondatok helyett a lehető legtömörebben fogom közvetíteni Carl Rogers gondolatát: Az élet célja az önmegvalósítás.

Az megvalósítás (aktualizáció) fogalma

A gyermekből felnőtté válás folyamata a szervezetben lévő megvalósulási, növekedési tendenciából fakad. Az emberi szervezet koherenciáját ez az összetartó erő biztosítja, mely a legkülönbözőbb területeken érezteti hatását. „A megvalósuló vagy aktualizáló tendencia részben a fiziológiai működésben tükröződik. Testünk például nemcsak akkor valósítja meg (aktualizálja) önmagát, amikor növekszik és erősebbé válik, hanem akkor is, amikor az egészségünk megóvása érdekében immunrendszerünk felveszi a harcot a betegséget okozó károkozók ellen”. (Carver & Scheier, 1995)

Az önmegvalósítás

• Definíció: Az megvalósításnak az én fenntartására irányuló hatását önmegvalósításnak hívjuk.

Az önmegvalósítás a személyen belüli összhang, kongruencia, integráció irányába hat. Belső, pszichés tendenciáról van szó tehát, mely minimálisra csökkenti a rendezetlenséget vagy inkongruenciát.

Hagyjuk a tankönyvszagú definíciókat! Az a gyenge belső késztetés, hogy az ésszerű és kiszámítható helyett valami érthetetlent és logikátlant cselekedj, mely gyökeresen megváltoztathatja életedet... nos, ez a törékeny vágy nem más, mint lelked önmegvalósító szándékának megnyilvánulása. Szaknyelven ez az organizmikus értékelő folyamat, az emberi elme azon képessége, hogy automatikusan értékelje a cselekedetek, tapasztalatok önmegvalósításra gyakorolt hatását. Találd meg ezt a belső iránytűt és cselekedj ennek megfelelően!

A teljességgel működő személy

- Mondd hát Rogers, mire való az önmegvalósítás?! Azt mondod van bennünk egy erő, egy tendencia, mely a pszichénk egységességét, képességeink kibontakozását, személyiségünk kiteljesedését teszi lehetővé. Meddig fokozható ez a növekedés? Van valami ideális állapot, amely irányába sodor, taszít a belső iránytű?

- Nos, van. Nem állítom, hogy elérhető ez a tökéletes állapot, határértékként azonban mindenképpen megnevezhető: ez az, amit a teljességgel működő személynek hívok. Ez az ember nyitott a világ megtapasztalására, értelemmel, kihívással és személyes izgalommal teli életet él, sőt, ha úgy hozza a sors, még a fájdalmaktól sem riad vissza. Az ilyen személyiség nem egy bizonyosfajta személyiség. Sokkal inkább olyan működési formát képvisel, amit bárki magáévá tehet, aki hajlandó ilyen módon élni.

Az önmegvalósító személyek (Maslow, 1968 nyomán):

• Hatékonyan és pontosan észlelik a valóságot.
• Elfogadóak önmagukkal, más emberekkel és a természettel kapcsolatban.
• Spontánok gondolataikban és érzelmeikben, természetesek és mesterkéletlenek.
• Problémaközpontúak, az örök filozófiai kérdések foglalkoztatják őket.
• Függetlenek és autonómak, ha szükségleteik kielégítéséről van szó.
• Állandóan készek a hétköznapi események friss látásmódjára.
• Gyakran tapasztalják az áramlat-érzést, a természettel való egység érzését, ami túllép időn és téren.
• Az egész emberiséggel azonosulnak - demokratikusak és tisztelnek másokat.
• Mély kapcsolatokat létesítenek, de csak néhány emberrel.
• A tevékenységek folyamatát önmagáért méltányolják.
• Humorérzékük filozófikus, gondolatgazdag és nem ellenséges tartalmú.
• Kreativitásuk és találékonyságuk gyereki és friss.
• Belső függetlenségüket őrzik attól a kultúrától, melyben élnek.
• Elég erősek, függetlenek és saját meglátásaik által irányítottak ahhoz, hogy néha szeszélyesnek, indulatosnak, sők akár könyörtelennek tűnjenek.

Utószó

Persze lehet, hogy mindez teljesen másképpen van. Nem tartom kizártnak, hogy egyáltalán nincs olyan, hogy önmegvalósítás, a belső hang a bennünk lakozó Bunkótól származik, a teljességgel működő személy pedig ábrándkép. Az elképzelés azonban használhatónak tűnik, s ez számomra a realitás legbiztosabb ismérve.